B izonyára jól mutat egy bemutatkozásnál, ha valaki leírja, hogy már kiskorában a babáit gyógyítgatta, és öntudatra ébredésének korai éveiben eldöntötte, ha felnő, orvos lesz. Velem ez nem így történt. Viszonylag későn, a gimnázium végén, szülői rábeszélésre („…. lesz fiam legalább egy normális szakmád …”) döntöttem úgy, hogy az orvosi egyetemre jelentkezem.

Lassan két évtizedes praktizálást követően elmondhatom, hogy döntésemet nem hogy nem bántam meg, de nagyon hálás vagyok, hogy ezt a pályát választhattam. (Bár az, hogy „normális szakmám” lett-e, nézőpont kérdése.)

Már az egyetemi évek alatt lenyűgözött, hogy az emberi test milyen tökéletesen van „összerakva”, és ha valamilyen oknál fogva „meghibásodik”, az orvostudomány rohamos fejlődésének köszönhetően egyre több a lehetőség a hibák javítására. Később, már bőrgyógyászként szembesültem azzal, hogy milyen sok ember szenved valamilyen bőrproblémával. Rég nem látott ismerősök, barátok kerestek meg, és részemről szinte mindennapossá váltak akár nyilvános helyeken is rögtönzött vizsgálatok, kezelési javaslatok.

Nagyszerű érzés az, ha valakit hosszan tartó, sok keserűséget okozó bőrbetegségtől sikerül megszabadítanom, vagy kisebb esztétikai beavatkozással hozzájárulhatok ahhoz, hogy az illető jobban érezze magát a bőrében. Hasonlóan jó érzés, ha valaki a bizalmába fogad, és rendszeresen felkeres engem az aktuális panaszával.